Már nem, még nem – A változás szűk utcájában

„A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.” – Írja Nádasdy Ádám: Maradni, maradni című versében.

A változás olykor fáj. Főleg, ha nagy bennünk az ellenállás. Ha valamihez olyannyira ragaszkodunk, hogy szinte elképzelhetetlen nélküle az élet, a hétköznapok megszokott menete. Talán Te is érezted már.

Változás. Neked mi jut eszedbe róla?

Lehet, hogy azok a frázisok, amelyekkel nap mint nap szembetalálkozunk. Biztos ismerős Neked is a gondolat: „Lépj ki a komfortzónádból. Legyél jobb, ügyesebb, szebb, több a mostaninál.” A külvilág szinte előírja, hogy folyamatosan változtassunk, fejlődjünk. De vajon a külvilágból érkező állandó nyomás elegendő-e ahhoz, hogy a változás szándéka gyökeret verjen Bennünk?

Talán igen.

Van viszont, hogy belülről szólal meg bennünk a változás vágya. Nagyon szeretem azt a kifejezést, és szerintem jól megragadja ennek az állapotnak a lényegét:

Már nem, még nem.

Mintha egy légüres térbe érkeznénk. Telis-tele félelemmel, kíváncsisággal, várakozással, olykor pedig ürességgel. Már nem jó, ami van. Feszít. Pont, mint egy kinőtt ruha. De még nincs meg az irány. Mi vár rám ezután, a kinőtt, megunt ruhám után?

Úgy tapasztalom, hogy egy változás annál fájóbb lehet, minél inkább az identitásunk egy részét érinti. Például egy munka vagy karrierút, amiben megfáradtál, ami már nem lelkesít. Vagy lehet ez a lakóhelyed, ahol már nem érzed az otthon melegét. De ugyanígy érinthet egy kapcsolatot, egy korábban választott életformát vagy akár egy olyan szerepet is, amelyben sokáig otthonosan mozogtál.

Ezekben mind megjelenhet az elengedés fájó tapasztalata. Hiszen van bennünk egy állandóságra, biztonságra törekvő részünk is. Van, akiben ez hangosabban szól, másban csak halkan. Bármi is indítson el a változás útján, ezzel az oldalunkkal valószínűleg találkozni fogunk.

Közben eszembe jut Carl Rogers egyik sokat idézett gondolata is:

„A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor tudok megváltozni.”

Életem során számtalanszor az őszinte elfogadás segített túllendülni megváltoztathatatlannak hitt helyzeteken. De mégis olykor nagyon nehéz elfogadni, hogy hol vagyok, ki vagyok, hogyan vagyok ebben a képlékeny pillanatban. Nem könnyű az elkerülésből, az ellenállásból megérkezni az elfogadásig.

Sok történet és mese is őrzi ennek az elfogadásnak a gyógyító erejét.

Az elfogadás akkor is segíthet nekünk, amikor nem belül érlelődik meg a változás igénye, hanem a külvilág kényszerít rá. Például egy életszakaszváltás során, amikor egyik életszakaszból egy másikba lépünk át. Ilyen átmenet lehet például a szülővé válás, a felnőttkorba lépés vagy az időskorhoz kapcsolódó életszakaszváltás. Ezek az élet természetes átmenetei, amelyek új szerepeket, új feladatokat és új alkalmazkodást kérnek tőlünk.

És bár ezek az átmenetek az élet természetes részei, nem feltétlenül éljük meg őket könnyen. Előfordulhat, hogy a korábbi kapaszkodók már nem működnek úgy, mint korábban, miközben az új működésmód még nem alakult ki. Ilyenkor sok minden átrendeződhet bennünk. A korábbi szerepeink, kapaszkodóink, önmagunkról alkotott képeink is változhatnak. Új és ismeretlen helyzetekben találjuk magunkat, ahol nem mindig működnek az eddigi megoldási stratégiáink.

Gyakran új megoldásokat kell keresnünk, kipróbálnunk, megtanulnunk. Sokszor nem is tudatos ez. Egyszerűen csak megtörténik. És talán csak pár évnyi visszapillantást követően jövünk rá, hogy már nem vagyunk teljesen ugyanazok, mint régen.

Szóval bárhogy is forgatom magamban a változás természetét, számomra valahogy mégis kiismerhetetlen marad egy kicsit. Talán éppen azért, mert nincs egyetlen útja, és nem is mindig egyenes vonalban történik.

Lehet lineárisnak tűnő fejlődés, vagy akár egy spirál, ami folyton körbe-körbe tekereg. Lehetnek benne nagy fordulatok és egészen apró, alig észrevehető rezdülések is. Amikor egyik szerepemből átváltok a másikra, és vissza. Amikor egy régi működésmód lassan elenged, és valami új még csak formálódik bennem.

És úgy gondolom, a változás nemcsak egyénileg van jelen. Ott van a közösségeinkben, a társadalomban, a körülöttünk lévő világban is. Sokféle változás vesz körül bennünket, miközben a saját életünkben is folyamatosan alakul valami.

Elfogadás. Együttérzés. Támogató kapcsolatok. Ezek mind-mind segíthetnek bennünket a változásban.

De azt is gondolom, hogy emellett ott vannak a történeteink is. Melyek őrzik az élet adta változás megannyi arcát.

Legyenek ezek mesék, regények, mítoszok, szimbólumok, versek, drámák, tragédiák. Ott van bennük az út. A kalandra hívás. Az elindulás, az elveszettség, a próbatétel, a kapaszkodó és sokszor az is, hogy nem látjuk előre, hová vezet az út.

Talán ezért tudnak olyan közel kerülni hozzánk. Mert nem feltétlenül mondják meg, mit kellene tennünk. Inkább megmutatnak valamit az emberi tapasztalatból. Adnak egy képet, egy történetet, egy másik nézőpontot, amelyben néha magunkra ismerhetünk.

És talán éppen ez az, amiért a történetek az önismeretben is olyan fontos társaink lehetnek.

Related Posts

We are using cookies to give you the best experience. You can find out more about which cookies we are using or switch them off in privacy settings.
AcceptPrivacy Settings

GDPR

  • Adatvédelmi nyilatkozat
  • Szükséges sütik
  • Statisztikai sütik

Adatvédelmi nyilatkozat

Szükséges sütik

Ezek a sütik az oldal működéséhez kellenek: a megjelenítés, a biztonság, az űrlapok, és annak megjegyzése, milyen süti-beállítást választottál. Ezeket nem lehet kikapcsolni.

Statisztikai sütik

Ezek a sütik segítenek látni, hogyan használod az oldalt (Google Analytics). Csak akkor aktiválódnak, ha ehhez hozzájárulsz.