Majd ha több időm lesz…
Majd ha a gyerekek felnőnek…
Majd ha a munkában kevesebb lesz a hajtás…
Majd ha…
Mintha az örömnek, a könnyedségnek és a megérkezésnek mindig lenne valamilyen feltétele. Valami, amit még előbb teljesítenünk kell.
És érdekes módon az önismereti utunk is könnyen válhat egy újabb „majd ha”-vá.
Majd ha eléggé jól leszek.
Majd ha már nem leszek ennyire szorongó.
Majd ha végre megtalálom önmagam.
Talán ismered azt az érzést, amikor egyszer csak felfedezel egy problémát magadban vagy az életedben. És akkor elindul valami.
A folyamatos gondolatfolyam.
A kattogás.
A keresés.
A megértés.
És egyszer csak ott találod magad a változás sűrű, sötét erdejében.
A mesékben a hős sokszor csak úgy belecsöppen ebbe a különös világba. Egy olyan térbe, ahol már nem úgy működnek a dolgok, ahogy addig megszokta. Mások a látási viszonyok. Furcsa lényekkel találkozik, bajba jutott állatokkal, olykor félelmetes boszorkányokkal is. Mintha maga az idő is másként telne.
A sűrű sötét erdő egy átmeneti tér. Amikor már nem működik, ami volt, de az új még nem látszik.
Talán ismerős Neked is ez a belső lelki tér.
Könnyű elveszni benne.
Azt tapasztalom, hogy ebben a bizonytalan átrendeződésben hajlamosak vagyunk azt hinni, csak akkor érezhetjük magunkat igazán jól, ha minden nehézséget megoldottunk.
De mi van, ha ez nem egészen így van?
Mi van, ha a könnyedség és az öröm nem a gyógyulás és változás jutalma?
Mi van, ha éppen ezek is a gyógyulás részei?
Érdekes, hogy a mesék hősei sem rohannak végig ezen az erdőn. Sokszor éppen akkor történik velük valami fontos, amikor megállnak egy forrásnál. Amikor segítenek egy bajba jutott állatnak. Amikor leülnek megpihenni egy fa tövében. Nem feltétlen ezek a pillanatok ragadják meg a figyelmünket, pedig ezek is legalább olyan fontos apró mozzanatok a továbblépéshez.
Talán itt érdemes megállni egy pillanatra. Mert amikor könnyedségről beszélek, nem arra gondolok, hogy minden nehézségünk csak úgy eltűnik. Inkább csak arra gondolok, hogy a nehézségek mellett is maradhat bennünk valami élő, kíváncsi és kapcsolódásra képes részünk.
Talán velünk sincs ez másként.
Mert bármennyire is úgy érezzük olykor, igazából nem vagyunk azonosak a problémáinkkal. És nem vagyunk azonosak sem a félelmeinkkel, sem más nehéz érzéseinkkel, vagy azokkal a történetekkel sem, amelyek újra és újra felbukkannak ebben a belső erdőben.
Azt hiszem, olykor nem még több erőre vagy még több megértésre van szükségünk. Hanem arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk azzal a részünkkel, amely még mindig élő, kíváncsi és kapcsolódni képes.
És úgy vélem, hogy ez nem csupán egy lehetőség.
Hanem egy fontos kapaszkodó.
Eszembe jut egy jelenség, amit valószínűleg te is ismersz.
Vannak pillanatok, amikor egészen váratlanul kitágul bennünk valami.
Például: Amikor teljesen betölt egy szép naplemente látványa.
Amikor beleborzongsz egy frissítő szellő érintésébe.
Amikor megérzed egy kedvenc gyermekkori ételed ismerős ízét vagy akár csak az illatát.
Amikor egy ölelésben, vagy egy mély beszélgetésben egy kicsit elfeledkezel a világod feszítő dolgairól.
Erről a belső állapotról eszembe jut egy sor Radnóti Miklóstól:
„Nézd a világ apró rebbenéseit.”
Ezek a felcsillanó pillanatok sokszor egészen rövidek. És akár egészen hétköznapiak lehetnek. Mégis különlegesek. Mert valahogy máshogy vagyunk jelen a pillanatban.
És ilyenkor a testünk is biztonságban érzi magát. Kitágul az érzékelésünk. A világ egy pillanatra kevésbé tűnik fenyegetőnek. Pedig nem a világ változott, hanem a mi jelenlétünk minősége.
Gyakran ilyenkor történik meg az is, hogy egy régóta hordozott kérdésre vagy helyzetre egyszer csak más szemmel tudunk ránézni. Ahogy kicsit oldódik bennünk a feszültség, úgy vagyunk képesek megnyílni, elmozdulni valami új felé.
Ezeket a pillanatokat nem hiszem, hogy ki lehetne kényszeríteni.
De teret lehet nekik adni.
Sokat segíthet, amikor időt hagysz magadnak kiszakadni a megszokottból. Amikor meghallgatsz egy zenét, ami valamiért megérint. Kimész a természetbe. Elkezdesz rajzolni. Táncolni. Vagy egyszerűen csak leülsz egy bögre tea mellé úgy, hogy most nem kell semmit megoldanod.
Én különösen szeretem azokat a mozgásformákat, amelyek nem teljesítményről szólnak, hanem jelenlétről. A meditatív vagy szabad táncos mozgás például sokat segíthet abban, hogy újra kapcsolódjunk az érzéseinkhez, és őszintén, a testünkön keresztül hagyjuk kifejeződni őket.
Ha van kedved, arra bátorítalak, hogy a következő napokban finoman élesítsd a figyelmed ezekre a felcsillanó pillanatokra.
Nem az a cél, hogy mindenképp erőltesd az öröm megélését. Inkább csak az, hogy kísérletezz: adj teret annak a tapasztalatnak, hogy a könnyedségnek nem kell megvárnia a ‘majd ha’-kat.
És ki tudja, lehet, hogy éppen ezek az apró, örömteli pillanatok segítenek át bennünket a sűrű, sötét erdőn.
Úgy hiszem, nem akkor élünk igazán, amikor végre minden rendben van. Hanem amikor a belső rendetlenségünk közepén is képesek vagyunk megnyílni azon pillanatok felé, melyek finoman emlékeztetnek rá, hogy az élet a nehézségekkel együtt is lehet szép.
📩 Iratkozz fel Mesecsend Leveleimre, ha jól esni időről időre megpihenni, befelé nézni egy pár pillanatra, valamint ha szeretnél értesülni meseterápiás programokról, lehetőségekről. Itt tudsz feliratkozni: [https://bit.ly/4f7wR2Y]
