Félelem csak sétált a sötét erdőben. Ott, ahol más sosem szokott. Rongyos ruháját a szél ide-odaringatta útja során. Tagbaszakadt egy fickó volt, és mindig tudta merre veszélyes az út. Az élet színpadán egy igazán hálátlan, ám de hasznos szerep jutott neki: emlékeztetni minden földi vándort, hogy az élet véges, és sok minden félremehet út közben, ha nem vigyázunk. Sokakat óvott így, de voltak, akik szembe mentek vele. Ilyenkor vagy csodás dolgok történtek, vagy semmi sem történt. Olykor – földi szemmel nézve – tragédiák keletkeztek. Sokféle kimenetele lehetett annak, aki szembe mert menni a Félelem intelmeivel. De a félelem érzése mindig is ott mélyen belül egy magányos érzés volt. Valahogy az életbe vetettség súlya nem egy megosztható teher. Ha megosztja bárki is, nem válik könnyebbé.
Szóval Félelem az erdő közepén tanyázott. Odaérkezők az intelmére sokszor visszafordultak, esetleg kővé dermedtek, néha se szó se beszéd, valahogy átvágtak az erdőn a Félelem intelmei ellenére.
Egy nap útra kelt a Vágy, aki sok-sok ígéretet hozott a tarisznyájában. A földi vándorok vágyait, melyek egy jobb jelenről vagy jövőről szóltak. Voltak pillanatnyi, hirtelen keletkező és ellobbanó vágyak, akadtak köztük rombolóak is, és persze voltak szívből jövő, életigenlő vágyak is. Ezek kis magocskaként ringatóztak a Vágy tarisznyájában. Így ment-mendegélt, amikor egyszer csak a Félelem erdejében találta magát. Érezte, ahogy sűrűsödik a levegő, ahogy nehezebben viszi a lába. Majd a távolban megpillantotta Félelmet.
-Üdv, Néked! – köszöntötte Vágy a Félelmet.
-Adjon Isten, Vágy! Mi járatban? – kérdezte a Félelem.
Vágy, ez a fénylő, könnyed járású alak igencsak meglepődött, amikor Félelem a nevén nevezte őt.
– Hát honnan ismersz Te engem? – kérdezte.
– Én mindenkit ismerek. Egy idős vagyok a Világ születésével. – válaszolta Félelem.
– A tarsolyomban sok-sok szépséges vágy lakozik, bennük rejlik az Élet ígérete. Ahhoz, hogy ezek a vágyak a magból szárba szökkenjenek, tápláló földre van szükségük. Ehhez át kell kelnem ezen az erdőn. Nagyon nehéznek érzem a tagjaim, alig tudok tovább menni. Miért lehet ez? – kérdezte kíváncsian Vágy a Félelmet.
– Illúziók nem kelhetnek át. Vágyak, amiket nem egészen ismerek, nem kelhetnek át. Ha mindent átengednék ezen az erdőn, én magam pusztítanám el a világot. Idáig jöhetsz, nem tovább. – felelte határozottan Félelem.
– Ezek itt a tarisznyámban apró vágymagok, olyanok, amik ha kikelnek, az egész világot szebbé teszik. Ha pedig nem kelnek ki, akkor sem történik semmi. Miért lenne vége a világunknak, ha ez megtörténne? – kérdezte ártatlanul a Vágy.
– Vannak olyan vágyak, amik ígéretesek, gazdagítanak, és vannak olyanok, amik rombolnak. Elhiheted nekem, hogy sok mindent láttam már életem során. – mondta türelmesen a Félelem. Majd hozzátette: – A legjobb lenne, ha most visszafordulnál!
– Nem tehetem. Nagyon fontos vágyak magvait bízták rám. Én csak szeretnék békésen átkelni az erdőn, aztán elültetni a magokat. Mióta az eszemet tudom, azóta hallom a földi vándorok óhaját, és teljesíteni akarom őket. Bár most még türelmesen kérem, én a tűzből származom, akár fel is égethetem az egész erdődet, ha nem engedsz tovább! – Vágy hangjában megjelent a fenyegetőzés és a türelmetlenség. Majd hozzátette: – Ha valakinek félre kellene állnia, az Te vagy!
– Ismerem a magadfajta követelőzőket. Rögtön gyújtogatni akartok, néha meg fület-farkat behúzva eloldalogtok. Láttam már mindent. – ismételte a Félelem. Majd folytatta: – De ha így áll, egyet azért kérdeznék Tőled! Lehet kettő lesz belőle. Mielőtt az egész erdőt felperzselnéd, megnézted-e indulás előtt, hogy mi van a tarsolyodban? Megmostad-e az összes magocskát az Igazság vízében mielőtt útnak indultál? – kérdezte nyugodtan a Félelem. – Csak mert én látom, hogy ez most egy elég hetyke és trehány útnak indulás volt.
– Már miből gondolod ezt? – fortyant fel a Vágy.
– Vannak itt nem igazi vágyak, van egyfajta szaguk, amit csak én érzek. – jelentette ki a Félelem. Szívesen elkísérlek az Igazság forrásához, hogy ott tisztára mosd őket. – ajánlotta Félelem.
– De akkor alig marad néhány magvacskám! Az igazság vize minden feleslegeset lemos rólunk. Mi lesz velem, a létemmel? Elfogyok! – mondta felháborodva a Vágy.
– Nem fogysz el, csak megtisztulsz. Szükség van Rád a létezésben, de annyi vágymagra, ami a tarisznyádban van, annyira nincs. Na meg az igaz vágymagok természetüknél fogva nehezebbek, szóval ne aggódj, elfogyni semmiképp sem fogsz. – felelte a Félelem.
– Ám legyen! A Bizonytalanság sürgetett, azért indultam útnak, és nem tisztítottam meg a magocskákat. – szabadkozott a Vágy.
– Igen, a Bizonytalanság szeret sürgetni, de itt ebben az erdőben nem lehet csak úgy átkelni. Egyébként ha meg gyújtogatni akarnál, akkor annyira összezavarnálak, hogy a végén még magadat gyújtanád fel. Elhiheted, hogy jópáran jártak már így előtted. Én sosem szűnök meg, míg van Élet. Nem ijedek meg a gyújtogatóktól. – felelte komótosan a Félelem. Induljunk a forráshoz! – kérte Félelem a Vágyat.
Útnak indultak, és amíg keresték az Igazság forrását, addig rájuk esteledett. Felbukkant a Hold az égen, egészen túlvilági, lágy derengést igézve elő az erdőben. Egyszer csak egy forráshoz értek. Itt megtorpant a Félelem, és Vágy tudta, hogy most kezdődik a tisztulás. A víz természeténél fogva idegennek hatott Vágy számára, de markába fogta a magokat, és a forrás alá dugta őket. Azon nyomban magvak százai tűntek el Vágy tenyeréből. Sok apró, nem igaz és szívből jövő vágymag vált köddé. Viszont az az 5 magocska, ami megmaradt, azok erősen fénylettek, és az igazság vízcseppjeit magukba szívták, így máris nehezebbé váltak, mint az eltűnt többszáz magocska együttvéve. A Félelem elégedetten nézte ezeket a fénylő magocskákat. Tudta, hogy ezek már átkelhetnek, hisz igazak, szívből jövő, tápláló vágyak voltak. A Vágy elámult, sose gondolta volna, hogy 5 szem pici vágymagocskának ilyen fénye és ekkora súlya lehet.
A Vágy nézte őket, gyönyörködött bennük. Egyszer csak felkelt a Nap, és vele együtt Félelem és az erdő is eltűnt. Vágy hirtelen egy termékeny szántóföldön találta magát, ahová elültette az 5 pici magocskát. Nagy munka volt, sokat ásott, aztán megöntözte őket. Elégedett volt, hálával gondolt a Félelemre. „Mekkora munka lett volna többszáz magot elültetni teljesen feleslegesen!” – gondolta magában a Vágy. Aztán az eget nézte. Telistele volt csillagokkal. Sóhajtott egyet, és már ott is találta magát a hatalmas égen. Arra várt, hogy egy földi vándor ismét észre vegye, és lekívánja őt az Égről.
