- Bárcsak jobban ki tudtam volna állni magamért.
- Bárcsak észrevennék, hogy nem csak kedves, de valóban jó, sőt kiemelkedő vagyok abban, amit csinálok.
- Nem volt igaza a másiknak, és én mégis inkább csendben maradtam.
- Ha lett volna önbizalmam, akkor nem érdekelne, hogy mások mit gondolnak rólam. Akkor ki tudnék állni önmagamért.
Mindig megérint, amikor hallom nőtársaimat, és ezeket az apró fohászokat, amik az önbizalomról szólnak.
Önbizalom. Ízlelgessük egy kicsit most ezt a szót. Bízni magunkban, bízni a képességeinkben.
- Látod-e tisztán az eddig megtett utam mögötted. Ismered-e a történetedet?
- Észreveszed-e, értékeled-e azt a sok-sok energiát, amit a saját és mások életének szentelsz nap mint nap?
Én egyre inkább úgy látom, hogy az önbizalom és az önbecsülés részben így épülnek. Úgy gondolok az önbizalomra, mint a képességeinkbe vetett hitre. Az önbecsülés pedig az a mélyebb réteg, amikor azt is tudom, hogy értékes vagyok. Persze mindkettő kéz a kézben nő a külvilág megerősítéseivel együtt bennünk.
- Ezeket meghallod-e? Be tudod-e fogadni? Be tudod-e lélegezni, mint egy mély levegőt, hogy tápláljon téged?
- Vagy csak egy felületes apró légvételként kapkodod egyiket a másik után?
- Egyáltalán tudod-e, mered-e, jó mélyen befogadni ezeket az emelő, tápláló visszajelzéseket?
Aztán itt van egy másik hang is, mely sokunkban sokszor felbukkan. Jó alaposan végigméricskél tetőtől talpig, és aztán olykor szigorúan, máskor kedvesen, de mindenképpen kritikusan emlékeztet arra, hogy hát ez bizony most ide kevés lesz. Jobb lenne, ha még egy kicsit többet, még egy kicsit jobban tennél, vagy inkább egyáltalán ne is csinálj semmit, az a biztos. Vagy nézd meg a másik sokkal ügyesebb, jobb, boldogabb. Hát igen, nincsen önbizalmad – mondja kajánul vagy éppen szomorúan ez a kis hang benned.
Hamupipőke meséjét azért is szeretem, mert nagyon egyértelműen megmutatja, hogy nem kell ezekkel a külső vagy belső mostohákkal birokra kelni. Most a Grimm-féle változatról fogok pár gondolatot megosztani veled. Szóval a mese szerint először teret kell adnunk azoknak a nehéz érzéseknek, amelyeket eddig talán próbáltunk elkerülni. Majd a magok szétválogatása közben Hamupipőke lassan megtanul különbséget tenni. Mi az, ami táplálja, és mi az, ami húzza vissza. Mi az, ami valóban az övé, és mi az, ami mások elvárása vagy épp mások véleménye. Megtanulja finoman érzékelni, észrevenni mindazt az értéket, azt a nőt, akivé cseperedett. És képes számbavenni azokat a tapasztalatokat, amiket eddig már megszerzett. Ebből megerősödve képes megnyílni a vágyai és az új tapasztalatok felé. Egy olyan élet felé, ahol megadja önmagának az engedélyt, hogy elfoglalja az életében őt megillető helyet. Persze ez sem egyik pillanatról a másikra történik, hisz Hamupipőke háromszor is elmenekül a bálról, és a királyfi érkeztekkor is bújkál. Fokról fokra épül valami ebben a lányban.
Gondolj bele egy pillanatra, Neked vajon tényleg nincs semmi önbizalmad és önbecsülésed? Én úgy hiszem, hogy az önbizalom és az önbecsülés már most is ott él benned. Lehet, hogy nem mindig érzed őket, de attól még jelen vannak.
Rengeteg csodálatos nőt ismerek. Olyanokat, akik szeretnek, gondoskodnak, dolgoznak, alkotnak, keresik a helyüket a világban. Olyanokat is, akik most éppen elfáradtak, vagy egy nehezebb időszakon mennek keresztül. És mégis, ha közelebbről megnézem a történetüket, újra és újra azt látom: sokkal több erő és érték él bennük, mint amennyit ők maguk elhisznek.
És biztos vagyok benne, hogy akárcsak Hamupipőkének, úgy Neked is vannak kihívásaid az utadon. De hát melyik út sima és egyenes? Ha teljesen hiányozna belőled az önbizalom, valószínűleg nem jutottál volna el idáig. Olykor nem az önbizalom hiánya választ el attól, hogy kiálljunk magunkért, hanem az elveszett biztonságérzetünk.
Amikor attól félünk, hogy a konfliktus felvállalása veszélybe sodorhat egy fontos kapcsolatot.
Amikor biztonságosabb kicsinek lenni, mint felelősségteljes, kiemelkedő szakemberként képviselni önmagunkat.
Amikor inkább ki sem mondjuk mire lenne szükségünk, mire vágyunk igazán, hiszen mi van, ha egyáltalán nem hallják meg?
Sokszor ezek nem az alkalmatlanság jelei, hanem egy régen megtanult módja annak, hogy biztonságban érezd magad a bizonytalan helyzetekben. És ha jól figyelsz, talán felismered mögöttük azt a hangot – igen, ugyanazt a belső kritikust, aki korábban azt súgta, hogy nem vagy elég jó. Csak most más arcot ölt: nem azt mondja, hogy kevés vagy, hanem azt, hogy maradj csendben, mert az a biztonságosabb.
Moccan-e benned valami, ha ezeket a kérdéseket teszed fel magadnak?
- Biztonságos számomra vállalni a véleményemet?
- Biztonságos felnőtt, kompetens nőnek lennem?
- Biztonságos megpihennem, amikor fáradt vagyok?
- Biztonságos a magam szükségleteim mentén is döntéseket hoznom?
A belső biztonságunkhoz olykor hosszú és kacskaringós út vezet vissza. Feltárni a régi történeteket, és engedni, hogy lassan átérezhesd mindazt, ami hozzájuk kapcsolódik. Felfedezni a belső világod működését, a szükségleteidet, az értékekeidet és elérkezni szép lassan a vágyaidig. Kísérletezni először apró pici lépésekben, és megfigyelni, milyen, amikor megtanulsz egyszer csak igent mondani magadra, miközben olykor így másoknak nemet mondasz. Megtanulni elbírni a változással járó nehéz érzéseket. Mígnem egyszer csak végül megérkezel oda. Ahol már sokkal biztonságosabb és beteljesítőbb a helyeden lenni, a kapcsolataidban és az életedben is.
Ehhez az úthoz jól jön egy-két segítő útitárs is, és akár egy-egy jó történet is, ami inspirálhat, úton tarthat téged.
Ha azt kérdeznéd tőlem, hol érdemes elkezdeni a belső biztonság építését, meglepően egyszerű választ adnék. Az egyik legegyszerűbb, vagy inkább mondjuk azt, hogy gondolatban egyszerű tevékenység, amivel ezt elkezdheted, az a pihenés. Amikor nagyon elfáradunk, a belső kritikus hangja gyakran sokkal hangosabbá válik.
Ezért, ha van kedved, akkor arra bátorítalak, hogy figyelj a következő héten arra, hogy neked hogyan jelentkezik a fáradtság. Lehet az a jele, hogy elbizonytalanodsz, elveszted a motivációd, vagy azt veszed észre, hogy már hosszú percek, órák óta próbálsz egy feladatot megoldani, ami egyébként kipihenten pillanatok alatt megoldható. Kérdezz meg magadtól, mi esne most jól? Van-e bármi, ami feltöltene?
Olykor egy 30-40 perces séta rendez össze és tölt fel, olykor egy kiadós alvás.
Szóval a biztonságérzet valójában egy testi tapasztalat is, ami idegrendszerünkben. És az idegrendszer csak akkor tud megnyílni, megbízni, kísérletezni – csak akkor tud igazán biztonságban lenni –, ha nem merült ki teljesen. A pihenés nem jutalom a végén. Ez az alap, amiből minden többi épülhet.
