Nia tanárrá válásomat 8 évnyi várakozás, lélekben készülődés és sok-sok táncos élmény előzte meg. Nem tudtam és most sem tudom pontosan megmondani, miért hívogatott ennyire kitartóan engem e mozgásművészet megosztása iránti vágy. Azt viszont biztosan tudom, hogy rengeteg dolgot kaptam és megéltem a nyolc évnyi gyakorlásom és várakozásom során, és ezt tovább szerettem volna adni mindazoknak, akiket szintén megszólít a Nia.
Kezdetben, nagyjából a húszas éveim elején a Nia volt az első számű önismereti eszközöm és inspirációforrásom. Ehhez persze olyan tanárok jelenléte kellett, akik mindig belecsempészték a személyiségük mellett azokat a témákat, szempontokat, melyek gazdagították az önismeretemet, és olyan teret tartottak számomra, melyben biztonságban táncolhattam, kapcsolódhattam önmagammal. A táncom hamar ráébresztett arra, mennyire fontos egy önmélyülős folyamatban a testtel való folyamatos kapcsolat. Nem kutattam ennek a mélyebb pszichológiai és biológiai hátterét kezdetben, de azt éreztem, hogy rengeteg érzés és emlék kerül tudatosan a felszínre, és egyre bátrabban és stabilabban tartom meg önmagam. Mikorra megérett bennem, hogy más utakon, eszközökkel is szeretnék az önismeretem útján járni, akkor a Nia társammá vált abban, hogy a nehezeimben ne vesszek el. A táncomban mindig kapcsolódtam az örömhöz, a testem bölcsességéhez, és általa emlékeztem arra, hogy az élet lehet könnyed, és a létezésem is lehet örömteli. Vígaszt, erőt, örömöt, közösséget élhettem meg általa. Ezekkel a tapasztalatokkal nagy nehezen, minden bátorságomat összeszedve indultam el a Nia tanárságom útján sok bizonytalansággal, kérdőjellel.
Most is az út elején járok, és nem csak tanítványként, hanem tanárként is renegeteg ajándékot kapok ezen az úton. Elsősorban a táncostársaimtól, akik hétről hétre odaállnak a tükör elé, és maguk mögött hagyva a külvilág elvárásait, bátran mozdulnak önmagukért.
És hogy mit tapasztaltam Veletek az elmúlt két évben Nia tanárként, miért olyan felemelő és inspiráló Nia tanárnak lenni? Ezt szeretném a következőkben megosztani!
Niát tanítani felemelő érzés, mert részese lehetek azoknak az őszinte és megérintő pillanatoknak, amikor érzem, látom, hogy a táncunk megszólítja a legbensőbb lényeteket.
Ez lehet egy-egy elmorzsolt könnycsepp, valami mélyről feltörő kacagás, egy átszellemült és kisimult tekintet az óra végén, amikor látom, hogy könnyebbé vált a létezés. És tudom, hogy megtörtént a varázslat. 🙂 Amit megtanultam a Niában az az, hogy bízhatunk a testünk és lelkünk bölcsességében. Mindig annyira érintődünk meg egy órán, annyira jönnek fel az érzéseink, emlékeink, amennyire az adott pillanatban megengedjük önmagunknak. Nem agyból, hanem sokkal inkább szívből és testből. Ezeknél a pillanatoknál sokszor felbukkan bennem az első Nia órám emléke, amikor már az első 5 percben küszködtem a könnyeimmel, annyira megérintődtem, és a rengeteg feszültség kezdett belőlem oldódni.
Csodás érzés látni, ahogy óráról órára elengeditek a tökéletességre való törekvést, és teret kapnak a mozdulataitokban a saját egyedi testi és lelki önkifejeződésetek.
Az, hogy a Nia valakit meg tud-e szólítani, sok mindenen múlik, de talán az egyik legfontosabb kérdés, hogyha odaállsz a tükör elé, el tudod-e engedni azt a kényszert, hogy mindent elsőre tökéletesen kell csinálnod. El tudod-e hinni, hogy az öröm és a saját testedre való hangolódás a legfontosabb, és nem az, hogy pontosan úgy kivitelezd a mozdulatokat, ahogy tőlem látod. Hozzáteszem, én is mindig más hangulatban és energiaszinttel érzekem az órára, és ezért sohasem ugyanúgy járom a táncom, na meg én is a saját testem útján mozdulok.
Együtt élhetjük át a tánc felemelő erejét és örömét.
Ha eljössz egy Nia órára, akkor biztos lehetsz benne, hogy két közös pontod már minden táncostársaddal lesz, méghozzá a tánc és a zene szeretete. Ez a szeretet és a közös, összehangolt táncunk okozta örömteli állapot pedig valami egészen zsigeri együttérzést, az összehangolódottság érzését adja nekünk. Hisz együtt, hasonló tapasztalatokkal, bizonytalanságokkal, érzésekkel vagyunk jelen. Felemelő érzés megélni Nia tanárként az „együtt mozdulunk” erejét.
A táncunk terének biztonságában valami autentikus, szabad és egyedi hang kezd életre kelni Bennetek.
Egészen csodás megtapasztalni, hogy azokban a táncostársaimban, akik elkötelezetten járják a saját testük útját, valami egészen újfajta könnyedség, nyitottság kezd életre kelni. Valami olyasmi, ami a táncparketten kívül is velük marad. Nyitottá válnak új tapasztalatok, élmények felé, bátrabban vállaják fel önmagukat, képviselik a szükségleteiket, és mozdulnak el esetleg fixnek érzett állapotokból. Persze ez nem egyik pillanatról a másikra történik meg, de úgy látom, hogy mindez végső soron megengedés kérdése.
Látom és érzékelem, ahogy egyre magabiztosabban halljátok meg a testetek bölcsességét.
Ez megjelenhet olyan egyszerű dolgokban, mint hogy elengeded azokat a szokásokat, melyek valójában nem esnek jól a testednek, amiket valamilyen külső vagy belső kényszer miatt működtetsz.
Számomra egy csoda, hogy a zenehallgatás a mindennapjaim és a Nia órákra való készülés része.
Azt hiszem, hogy ez önmagáért beszél. A zene mindig is az életem egy nagyon fontos része volt, hangszeren játszottam 12 évig, végtelen mennyiségű koncerten, élőzenén voltam, és a Niával úgy hozta az élet, hogy még szorosabb lett a zenével a kapcsolatom. Nagyon szeretek inspirálódni, kutakodni újabb és újabb Niás és szabadtáncra bevethető dalok után. Szóval végtelen szerencsésnek érzem magam, hogy a Nia tanításával ilyen feladataim is vannak. :))
A közös táncaink folyamatosan inspirálnak arra, hogy egyre közelebb kerüljek én is a saját testem bölcsességéhez.
A Nia engem is tanít a saját testem tiszteletére, együtt haladok Veletek ezen az úton. Mikor e sorokat írom, éppen azon munkálkodom magamban, hogy újra építsem a megtört bizalmamat a saját a testem iránt, és hogy a folyamatosan elárasztó stresszhullámokat megtanuljam lecsitítani. Együtt gyógyulok Veletek, és ezért végtelen hálás vagyok.
A táncparketten önmagam lehetek.
Ahogy talán sok nőtársamnak, nekem is örök témám a megfelelési kényszerrel és a „nem vagyok elég jó” érzéssel való zöld ágra vergődés. Valahol egész régen elvesztettem a saját hangomat, és amikor 21-22 évesen rátaláltam a Niára, úgy éreztem, hogy itt végre önmagam lehetek, hiszen a táncparkett egy biztonságos hely. Ezért szerettem bele szinte az első pillanatban, ez az érzés adott erőt ahhoz, hogy türelmesen várjak a tanárrá válásomig. Az ősélményem a Niával mélyre vésődött be testi-lelki szinten. Na de nem szeretném azt az illúziót kelteni senkiben sem, hogy a „nem vagyok elég jó” érzésemet, ezt a sárkányomat már réges rég leküzdöttem a Nia segítségével, egyáltalán nem így van. Sajnos. De végtelen hálával tölt el, hogy belevihetem az óráimba mindazt, amit megosztásra érdemesnek érzek, ami a hitem szerint mindannyiunkat emel, jó érzéssel tölt el. A táncparkett az a hely, ahol nincs kompromisszum például a zenék tekintetében sem, csak olyan dalokra mozdulunk, melyekhez őszintén és jó érzéssel tudok kapcsolódni, és igaz ez az órák témáira és fókuszára is. És nagyon köszönöm minden táncos társamnak, aki ehhez a szemlélethez kapcsolódik.
Az igazság az, hogy még mindig minden órám előtt izgulok, és sokszor bizonytalankodom. De amikor az óra elkezdődik, körbeállunk, majd megérkezünk a tükör elé, elindítom a zenét, akkor valami történik bennem is. A közösségünk, a táncunk válik a legfontosabbá, minden más várhat. Olyan, mintha teljesen feloldódnék a pillanatban, ilyenkor vagyok 100%-san jelen, ilyenkor vagyok önmagam.
Ez a bejegyzés azért született meg, mert szerettem volna valahogy szavakkal is kifejezni minden táncostársam felé azt a hálát, ami a közös táncainkból születik meg bennem hétről hétre. Köszönöm, hogy megoszthatom Veletek a Nia varázslatát immáron több, mint két éve. 🙂
