A Mesecsend Projekt utolsó két meséjét hozom Nektek: egy örök klasszikust és egy kevésbé ismert történetet.
„Ha kellek, vigyél el! Ha nem kellek, hagyj itt!” – szólít fel a japán népmese, amit nagyon megszerettem az elmúlt években.
Ugye ismerős az érzés? Életünkben mindannyian találkozunk olyan utakkal, lehetőségekkel, amelyek egyszerre hívógatóak és ijesztőek. Hívogatnak, mégis félünk elindulni feléjük, mert nem látjuk hová vezetnek.
Sokáig küzdöttem azzal a paradoxonnal, hogy fontos döntéseket kell hoznom anélkül, hogy tudnám: hosszú távon jó választás lesz-e. Hogyan köteleződjek el olyasmi mellett, amit nem ismerek teljesen?
Mostanra kezd összeállni bennem, hogy nemcsak a döntés számít, hanem az elköteleződés bátorsága is. A félelmek sokszor épp arra mutatnak, amerre lépni érdemes. Ez a mese arra emlékeztet, hogy ha közelebb engedem magamhoz a félelmeimet – legyenek bármilyen valószínűek vagy irreálisak –, és egy belső stabil pontból figyelek, akkor egyre kevésbé tudnak uralkodni rajtam.
Végezetül a hat mese közül a leghíresebbről, és talán a legmegosztóbb meséről, a Hamupipőkéről is szeretnék néhány gondolatot megosztani.
Egész sokáig nem is sejtettem, hogy mennyire szoros a kapcsolatom ezzel a történettel. Tinédzser koromban a legkedvencebb könyvem sokáig Gail Carson Levine: Elátkozott Ellája volt, ami egy kicsit modern, újra gondolt Hamupipőke történetnek tűnik mai szemmel. Ez persze jóval kalandosabb, több fantasy elem van benne, de megjelennek benne a népmeséből ismerős főbb lelki küzdelmek, és a szabaduláshoz vezető út. Nagyon szeretem mind Ellánál és Hamupipőkénél, hogy végül belül találják meg a megoldást. Számomra példaértékű az a pszichés erő, amit képviselnek hősnőkként.
A mai világban sokszor számon kérjük azokat a mesei hősnőket, akik nem nyers erővel, hangos szóval küzdenek önmagukért és a saját boldogságukért. Többször találkoztam azzal a gondolattal, hogy az ilyen történetek a nőket gyengének és erőtlennek állítják be, és ezek rossz minták a mai korban. Holott ha csak egy picit nyitottabb szívvel és füllel fordulunk Hamupipőke története felé, akkor láthatóvá válik mennyire egyedül van, és milyen bántalmazó környezetben kell helytállnia. Édesanyja hiánya, a „légy mindig jó” üzenete és a megfelelési kényszer súlya alatt végül mégis képes átváltani a nézőpontját, kilépni az áldozatszerepből, és engedélyt adni magának, hogy a saját álmait kövesse. Mi ez, ha nem hatalmas belső erő, reziliencia?
Ez a történet nem kifejezetten a pártalálásról szól, hanem az önfelvállalásról és a megfeleléskényszer legyőzéséről. Persze ahogy sok mesében, úgy itt is megtörténik az egymásra találás és az esküvő, de ha egy önismereti folyamatban belsővé tesszük a történetet, akkor máris közelebb kerülünk az esküvő lényegéhez. Összerendeződnek bennünk a férfias és nőies minőségeink, az anima és az animus. Ez elég klassz dolog. 
Ezzel a bejegyzéssel lezárul a Mesecsend sorozatom. Meséltem Nektek megújulásról, a döntéseink súlyáról, a belső gátlásokról, elköteleződésről, megfeleléskényszerről.
„SEMMI NE LÉGY, CSAK AZ, AMI VOLTÁL!” Szól az egyik, számomra kedves mesei gondolat. Ezzel indulok útnak a Nia tanítás mellett egy másik nagyon fontos hívásom, a meseterápia felé.
A meséket podcast formában a Spotify-on is megtaláljátok:
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a mesés úton!
Áldott, örömteli Húsvétot kívánok Nektek!
